Nos, ahogy írtam, ezt is megértük.
Az elmúlt három hetem vért izzadva/hugyozva/szarva/élvezve telt, ugyanis általában követnem kellett a meló-próba-gyakorlás-meló-gyakorlás-próba vonalat, ez pedig ilyen rövid távon is igencsak felőrölte az idegrendszeremet, a többi dologról inkább nem is beszélve.
Ahhoz képest, hogy a kezdeti időkben mennyire nem voltam biztos abban, hogy én elég leszek ebbe a zenekarba - meg úgy egyébként magamban sem - annyira felbokrosodtam a dátum közeledtével.
De ne szaladjunk ennyire előre! A koncertet megelőző hét/napok a felszerelés nagyszínpad-kompatibilissá tételével telt. Vettem egy 3U-s racket, beleapplikáltam a most már egyébként teljesen beérett Prolude-ot; ezenkívül beszereztem egy állványt, mert mégiscsak na.
Kisebb gondban voltam magával a hangszerrel... egyszerűen nem tudtam magam tartani az eddigi fafejű elveimhez, le kellett hangolnom, mert képtelen voltam 300 bpm fölötti nótákat még variálni. A dologban a nehézséget az jelentette, hogy a Peavey pesti boltja már jó ideje zárva tart (szeptemberig ki sem nyit, mint kiderült), így a most már szokásosnak mondható húrcsere/beállítás kombót nagy szerencsémre a koncert előtti napon a raktárukban sikerült abszolválni. Innen is hatalmas köszönet Hancsicsák Misinek a last minute közbenjárásért!
Azt meg sem említem, hogy ugyanazon a napon este sikerült a ládámat a célhoz eljuttatni, úgyhogy várhatóan sík ideg voltam.
A koncert napján természetesen nem sikerült délutánig aludni, ahogy azt én elterveztem, úgyhogy már reggel kakkultam, és egész nap nem találtam a helyem. Úgy döntöttem inkább, hogy egy órával előbb elindulok és megiszok egy sört a barátokkal, nehogy teljesen becsavarodjak.
Lényeg a lényeg: 5 órára leértem a Dürerbe. Addig már kipakolták a srácok az összes motyót, így igazán nagy feladatom nem is volt egészen a kezdésig. A backstage-t a The Sharon Tate-tel osztottuk meg (micsoda meglepetés, Gabika a szájlent régi gitárosa ott játszik most). El voltunk látva egy hűtőnyi sörrel, meg ásványvízzel, úgyhogy jó rokksztár módjára gyakorlatilag ki sem bújtam onnan. Közben sikerült lepacsizni a Black Dahlia Murder összes tagjával, úgyhogy ezt is elmondhatom magamról, hurrá.
A Sharon végére azért mégiscsak kikukucskáltam, és akkor fagyott meg bennem igazán a szar, hiszen a színpad hátuljáról kinézve csak a végeláthatatlan embertömeget láttam.
Akkor sem lett jobb, amikor átszereltünk... konkréten dugig volt a terem.
Aztán fél kilenckor megszólalt az intró és szépen lassan minden félelmet hátrahagyva a deszkákra léptünk.
Nem is tudok mit írni erről az egészről. 800 ember, őrület. Beszédesebb szerintem az alábbi videó:
Utólag olvasva a kritikákat, egyszerűen el voltam ájulva, hiszen állítólag mindenkinek leszakította a fejét. Lett akinek a kedvenc magyar death bandája lettünk, volt bordasérülés, sőt egy helyen ki lettem emelve, mint "kiemelkedő teljesítményű basszer".
Egyszerűen nem is kívánhatnék többet... augusztusban Fekete Zaj az Ulverrel és a Negura Bunget-tel!
Az abszolút slusszpoén, hogy a szervezőnek (Jakab Zoli, a néhai Bridge to solace énekese) annyira bejött a produkció, hogy vendégénekelni szeretne a kettes lemezen (szeptemberig fel kell vennünk), valamint már kaptunk egy újabb lehetőséget a Damned Spirit's Dance társaságában szeptember végén
